Egy tragikus eset, mit nektek elmondok
Egy őrült szerelem végére tett pontot.
Talán féltékenyseg volt a hiba,
Melyből kifolyolag lett a tragédia.
Szép tavaszi estén, ahol csendes a táj,
Szerelem tüzében égett egy ifjú pár
Halkan sugdolóztak, némán csókolóztak,
ám az idő múlott, a tavaszt a nyár kovette
A nyarat pedig az ősz hüvös szele
Szerelmük mámora tetőpontra hágott,
őrjöngtek egymásért, szőttek sok szép álmot.
Egy nap aztán veszekedni kezdtek,
S a vita hevében sértő szót kerestek.
Végül a fiú megütötte a lányt,
Majd leborult, s kérte bocsánatát.
Könnyes szemmel mondta:
"Kicsim, kis szerelmem, csak most az egyszer
bocsássál meg énnekem!
Imádlak, szeretlek, ne haragudj énrám,
e szörnyü tettemet nagyon bánom drágám!"
Gúnyos, sértő kacaj volt rá a felelet:
"Tünj a szemem elől, nem kellesz már nekem!
Gyülöllek, megvetlek, felejts el engem!"
Mint a villám, mikor lesújt a földre,
Olyan erővel csapott a válasz a fiú szivébe.
Felállt, szólni akart, elcsuklott hangja,
Döbbenetes arccal nézett a lányra.
Lehajtotta fejét, elindult az úton,
Szivébe nyilalt a sajgó fájdalom.
Egy, csak egy dolog járt emlékezetében;
"Elkuldott, nem szeret, mit ér igy az élet?"
Otthonába érve leroskadt az ágyra,
S merengve gondolt az elmúlt boldogságra.
Tudta, hogy vége, nem jön többé vissza,
S utolsó levelét igy fogalmazta:
"Utolso percemben azért azt kivánom,
Ne légy boldog ezen a világon!
Jusson eszedbe ha már nem élek,
emlékezzél vissza, hogyan szerettelek.
Ravatalomhoz ne merj kozel jonni.
Utolsó percemet nélkuled fogom megtenni.
Megszólalnak a harangok ezen a napon,
Gondolj akkor énrám, de konnyed ne hulljon!
Temessenek engem a temető sarkába,
A temető sarkának legkisebb zugába!
Ne találjon rám senki ezen a világon,
Talán megnyugszom a másvilágon..
Ha majd késobb bántana a dolog,
Gyere ki a temetőbe, a temető legkisebb részébe,
Ott leszek én majd a sírhalom alatt,
Alszom immár örök álmomat.
Borulj a sírhalomra, s rám emlékezzél,
arra, akit nem szerettél!"
Eképp fejezte be a fiú a levelet,
Amelyre neve helyett egy könnycseppet ejtett.
"Könnyebb meghalni, mint örökre bánkódni..
Nem tudlak Téged örökre feledni!"
Ezután csendesen elhagyta otthonát,
Magába zárkozva ment mindig csak tovább,
Nem szolt ő senkihez, kivel találkozott,
A közeli halálrol mélyen ábrándozott,
Lassan felkapaszkodott a szikla tetejére,
S utolsó pillantást vetett a vidékre.
Levetette magát, s a mélybe zuhant.
Hiába várták, nem tért vissza többé,
Barátai mentek, hogy megkeressék.
Hüvös őszi este rátaláltak végre,
Megmerevedve feküdt egy szikla tövében.
Az egyik zsebében levelet találtak,
Meg volt címezve egy barna kislánynak.
Olvashatatlan volt, hisz a vértől elázott,
Csak a címzett értette meg e pár sort.
Nagy fájdalom közt búsan eltemették,
Sírtak a szülei, hisz' úgy szerették.
Volt ott valaki, kit nem vettek észre,
A temető kapuban, talpig feketében.
Mikor a temető csendben üres lett,
A barna kislány a sírhoz sietett.
Ráborult a sírra és sírni kezdett.
"Miért, miért kellett ezt megtenned?"
Legyen ez tanulság, mégpedig olyan,
Mindig adj egy második esélyt annak,
Akit szeretsz, és vedd mindig komolyan!